Bodrogolaszi a 19. században a Lónyay család birtoka lett; 1808-ban Lónyay Gábor, az 1900-as évek elején pedig gróf Lónyay Elemér és neje Stefánia főhercegnő volt a birtokosa, akinek itt szép kastélya volt, melyet Lónyai Elemér atyja: Lónyay Ödön, az 1860-as években építtetett.

A kastély az 1860-as években épült Lónyay Ödön megbízásából, Ybl Miklós tervei alapján, Klein Ödön vezetésével. Az építtető halála után fia, Lónyay Elemér örökölte meg, aki feleségével, Stefánia belga királyi hercegnővel együtt nyári lakként használta. A pár a második világháború alatt Pannonhalmára menekült, haláluk után minden vagyonát a szerzetesrendre hagyta. A kastélyt ettől függetlenül államosították, falai között a rendszerváltásig nevelőotthon működött, ekkor került vissza a bencések tulajdonába, állapota azonban tovább romlott. 2007-ben a rend 99 évre a Chemin Neuf közösségre bízta az épületet, felújítása közösségi munkában 2014 körül kezdődött. Jelenleg bejelentkezéssel látogatható, a közösség használja különféle célokra.

A kastélyt hatalmas park veszi körül, a Lónyay-birtokok egykor még nagyobb területre, a Bodrog túlpartjára is kiterjedtek (a kastély a folyótól pár száz méterre fekszik), a vasút nagyjából 200 méterre halad el az épülettől. A parkban a Chemin Neuf úgynevezett Házaspárok útját alakított ki. Az épületet egyik oldalán kétemeletes torony, a másikon a favázas svájci villaépítészetre emlékeztető oromzatos tető- és emeleti erkélymegoldások jellemzik.

A Pannonhalmi Főapátság 2007.12.05-én a Magyar Katolikus Egyház belső jogi személyeként működő Chemin Neuf Közösségre bízta a területet hitéleti és lelkipásztori célok megvalósítására.

A folyóparton, közvetlenül a már évszázadok óta használt, a Bodrogközbe vezető rév feletti kiemelkedésen áll az egykori vallon telepes falu legfontosabb középülete, a Szent Miklós tiszteletére emelt plébániatemplom. Mint a község szimbóluma, magasba emelkedő tornyával már messziről jelezte a hajósoknak és az országúton járóknak - barátnak és ellenségnek egyaránt -, hogy szorgos szőlőművelők és földművesek élnek itt a hegyek alján és a vizek partján.

Az olaszi templom különleges értéke abban áll, hogy azon kevés álló román kori emlékünk közé tartozik, amelyekről biztosan állíthatjuk: már legkésőbb a XII. század végén felépült. Három építészeti tömeg együttese alkotja az általánosan elterjedt középkori szokásnak megfelelően keletelt, azaz nyugat-kelet hossztengelyű templomot: az enyhén kiugró, keskenyebb, félköríves alaprajzú szentély, a szélesebb, téglalap alaprajzú hajó és végül az utóbbi nyugati homlokzata előtt álló, négyszintes, négyzetalaprajzú torony. Míg az előbbi két épületrész - a szentély, mint az oltár és a miséző pap, illetve a hajó, mint a hívek helye - nélkülözhetetlen része minden középkori egyháznak, de toronnyal nem találkozunk minden esetben. Az istentisztelethez ugyanis nincs feltétlenül szükség templomtoronyra, s bár az ott elhelyezett harangok összehívhatták az egyházközség tagjait, tudósíthattak bánatról és örömről egyaránt, s kétségtelen, hogy szükség esetén onnan lehetett a legjobban megfigyelni a környéket is, emelése sokkal inkább a reprezentációnak, az építtető vagy a közösség igényességének köszönhető.

Az épületet sokszögű kerítőfal övezi, amely mai formáját az 1970-es évek helyreállításának köszönheti. A XVII. századig a temploma köré temetkező falu temetőjét - cintermét - övező falat főleg a déli oldalon ugyanis nagyrészt elbontották később, maradványait csak az ásatások találták meg.

Sed placerat nisi vel arcu pharetra congue. Sed justo tellus, congue vitae tortor scelerisque, rhoncus sollicitudin turpis. Aliquam vel lorem sed purus pulvinar tristique quis sagittis magna. Vivamus porta turpis at cursus pretium. Ut in nisi ultricies, vulputate ligula sit amet, convallis turpis. Pellentesque nisl tortor, finibus ac ornare in, rhoncus at dui.